Miért radikális – és miért szükséges – a meg nem születettek bevonása az etikába?
A klasszikus etika többnyire jelen idejű.
Élő emberekkel számol.
Meglévő jogalanyokkal.
Aktuális érdekekkel.
Ez a keret sokáig elegendő volt. A döntéseink hatása nagyjából együtt élt velünk: amit tettünk, annak következményeit többnyire mi magunk, vagy közvetlen kortársaink viselték.
Csakhogy a döntéseink nem klasszikusak többé.
A klímaváltozás, a mesterséges intelligencia, a biotechnológia, az ökoszisztémák visszafordítható és visszafordíthatatlan átalakítása olyan időn túli hatásokat hoz létre, amelyek akkor válnak véglegessé, amikor az okozók már nem élnek.
Ez morálisan új helyzet.
Nem egyszerűen bonyolultabb, inkább más természetű.
1. A hatás hozza létre a felelősséget, nem a jelenlét
A meg nem születettek erkölcsi státuszát gyakran egyetlen érvvel próbáljuk elutasítani:
nem léteznek.
Csakhogy erkölcsi értelemben ez félrevezető.
A meg nem születettek nem azért „nincsenek”, mert irrelevánsak, ellenben mert:
-
Nem tudnak megszólalni,
-
Nem tudnak tiltakozni,
-
Nem tudnak választani.
De a döntéseink rájuk hatnak.
Az etika egyik legmélyebb, kultúrától független alapelve így szól:
ahol hatalom van, ott felelősség is van.
Ha képesek vagyunk klímát megváltoztatni, fajokat eltüntetni, technológiai pályákat véglegesen lezárni, akkor morálisan kötelesek vagyunk számolni azokkal, akik ezeknek a következményeknek az örökösei lesznek.
A felelősség nem a jelenlétből fakad, hanem a hatásból.
2. A meg nem születettek mint „láthatatlan kisebbség”
Van egy párhuzam, amely kényelmetlen, ezért ritkán mondjuk ki.
A jövő generációi:
-
A legnagyobb létszámú érintettek,
-
A legkiszolgáltatottabbak,
-
És semmilyen politikai, gazdasági vagy jogi hangjuk nincs.
Nincs szavazatuk.
Nincs lobbijuk.
Nincs peres képviseletük.
Ez nem természetes állapot, ez strukturális kizárás.
Nem azért maradnak ki az erkölcsi mérlegelésből, mert nem számítanak, inkább azért, mert kényelmetlenek.
Az etika itt nem semleges: ha csak azokat vesszük figyelembe, akik jelen vannak és hangosak, akkor a morális tér torzul. Nem igazságos lesz, azonban opportunista.
3. A jövő nem „még nem létező”, hanem időben eltolódott jelen
Van egy gondolat, amely különösen fontos ebben a kérdésben:
A jövő generációi nem ontológiailag hiányoznak, hanem temporálisan.
Másképp fogalmazva:
nem azért nem vesszük figyelembe őket, mert „nincsenek”,
hanem azért, mert nem most vannak.
De az időbeli távolság nem erkölcsi érv.
Ha ma elhelyezek egy mérgező anyagot, amely nyolcvan év múlva öl, attól még erkölcsileg felelős vagyok. A késleltetés nem semlegesít. A hatás nem válik erkölcsileg láthatatlanná attól, hogy időben eltolódik.
Az etika nem csak térben, időben is kiterjed.
4. Az AI és a technológia miatt ez a kérdés többé nem elméleti
Itt történik a valódi fordulat.
Korábban mondhattuk azt, hogy nem tudjuk pontosan, mi lesz.
Ma már ez egyre kevésbé igaz.
Modellezünk jövőket.
Kockázati pályákat látunk.
Valószínűségekkel dolgozunk.
Ez nem tökéletes tudás, de elégséges ahhoz, hogy a tudatlanság ne legyen mentség.
Ha tudjuk, hogy bizonyos döntések növelik az élhetetlen jövők esélyét, míg mások csökkentik, akkor a meg nem születettek de facto erkölcsi szereplőkké válnak.
Nem azért, mert jogot követelnek. Azért, mert a döntési tér már most az ő életfeltételeiket alakítja.
A jövő többé nem vak folytatás, mindazonáltal részben előre látható következmény.
5. A jövő generációinak bevonása nem altruizmus: Önazonosság!
Ez a pont már túlmutat a „jó ember akarok lenni” logikáján.
A valódi kérdés ezen a szinten az, hogy kik vagyunk mi, ha tudjuk, hogy utánunk is lesz élet?
Az, hogy:
-
Számolunk-e a meg nem születettekkel,
-
Beszélünk-e róluk,
-
Beemeljük-e őket a morális térbe,
nem róluk mond ítéletet, mindinkább rólunk.
Ez egy civilizációs önarckép.
Egy válasz arra, hogy mit kezdünk a hatalmunkkal akkor, amikor senki nem kényszerít rá, hogy felelősek legyünk.
És talán itt válik igazán világossá:
„A meg nem születettek nem kérnek jogokat. Nem tudnak.
De a kérdés nem az, hogy ők mit követelnek,
hanem az, hogy mi mire vagyunk képesek akkor, amikor senki nem figyel.”
